Apa halála óta az egyik legnehezebb napomon vagyok túl. Éppen 10 hónapja ment el, de ekkora űrt azóta még nem éreztem.

Sokan felesleges formalitásnak tartják a házasságot, pedig nem az. És az esküvő az a nap, amikor megígérjük egymásnak, kitartunk egymás mellett jóban és rosszban, betegségben és egészségben, holtodiglan és holtomiglan. Mi ezt tettük. Pedig akadt jó és akadt rossz is bőven  közös életünkben. Többet éltünk együtt, mint önállóan. 

Sajnos én húztam a rövidebb szálat, én temettem el apát. Azzal, hogy hagyott szabadon élni, nem telepedett rám, most még sokkal jobban szeretem, tisztelem. Velem van minden percben, beszélek hozzá. Teste eltűnt az életemből,  de a csodálatos lelke itt van velem.

Nem akarok új kapcsolatot, senki sem pótolhatná. És valójában itt van most is velem.

3 kisállatom enyhíti  fizikai magányérzetemet, lélekben pedig nem vagyok magányos. Lányom távol, fiam még távolabb, nem is beszélünk.

Mikor repülőn utaztunk, azt kívántam, zuhanjon le a gép velünk, így egyszerre vonultunk volna ki az életből. Nem lettünk Philemon és Baucis, kegyetlen az élet, csak elvesz, és egy ilyen "kis" kérést sem teljesít. Esténként úgy érzem, a szívem üzeni, hamarosan én is elmegyek. Furcsa, kellemetlen érzés, minden ok nélküli. Majd elválik.

Akármeddig is leszek még ezen a sárgolyón, Ő addig élni fog velem, az emlékezetemmel, bennem.