Május idusa! Hogy miért is írtam ezt, nem tudom, mint ahogyan azt sem tudom, mi bolondított meg. Teljesen szétzuhantam. Nem tudok alkalmazkodni és nem tudok uralkodni magamon. Megszakadt már a szívem és sokszor bántom apát. Nem igaztalanul, de ez ugye jelen szituban nem mentség. Azután jön a lelkiismeret furdalás, az önmarcangolás, a sírás. Ma  Deszken, a kórházban  egyszerűen elsírtam magamat, míg a laboreredményre vártunk.  Egy pofon kellene? Egy jó beszélgetés? Nem tudom, csak azt, teljesen magam vagyok ebben a rettenetes szituációban. A lányomék lakást cserélnek, és most nincs krízis helyzet, a fiam gondolom titkos társával van, őt is alig látjuk, bár őhozzá is csak alkalmazkodnom kell.

Hát ennyit magamról. Mit nem adnék, ha egy hetet átaludhatnék!!!!!

Apa, túl az utolsó, 4. terápián, végre, egy kemény hét múlva kezd rendbe jönni, kezd feléledni a méreg hatásából. Már nem üldöz a szerelmével, amivel a világból ki tudott volna kergetni, mint egy ócska cukrosbácsi, kinek a cukros zacskójában is csak a celofán maradt  meg. 27.-én lesz a CT, addig nem kell (remélem így is lesz) sehová menni.

Nem akarok élni, és még ezt a luxust sem engedhetem meg magamnak!