Ma két éve kaptuk meg az ítéletet. Azóta siralomházban élünk.

Igaz, az ítélet apa ítélete, de ennyi erővel az enyém is lehetne. Közösen éljük meg, és figyeljük a változásokat. A mi esetünkben nincs enyhítés. Bár kis jóindulattal élethosszig tartó büntetésnek is nevezhetnénk. Lényegében mindegy.

Apa állapota nagyon sokat romlott az utóbbi 3 hónapban. Nem mozog, nem eszik. Hogy mi tartja életben, el sem tudom képzelni.

Én, mint arról már beszámoltam felszámoltam az életem. Kellett hozzá két év, hogy beletörődjek, elfogadjam. A koromhoz képest jó állapotban vagyok. Szerettem volna még egy kicsit élni. Apával vagy özvegyként. Számtalan kívánságom teljesületlen maradt ezidáig, talán ez fájt a legjobban. És ezzel igazából leminimalizáltam az életem. Nincs már semmi, ami itt tartson. Az is lehet, én halok meg hamarabb. Ez nagy kitolás lenne apával, de úgy hiszem, amit még nyújtani tudok apának, helyettesíthető egy ápolóval. Ő legalább kevesebbet kiabált volna vele.

Hétfőn hívom  a CT-t, eredményért. Érdekes, az állapota rosszabbodásával a tüdején némi javulás volt tapasztalható az utolsó 2 vizsgálatkor.. A kezeléseket, a helytelen étkezéseket, a háttérproblémákat viszont nehezen, és egyre nehezebben tolerálja.

Felkelünk, megállapítom, mindketten élünk, és este lefekszünk. Ez az életünk.

A súlyosbításként kapott COVID-19 különösebben nem befolyásolja életünket. Nélküle sem mennénk sehová, nem csinálnánk semmit a vegetáláson kívül.

Néha bevillan, talán nem ezt érdemelném, de lehessegetem a gondolatot és szundizok tovább.