Apa születésnapja. Két nappal ezelőtt volt, hogy éppen fél éve hunyt el. Szomorú alkalmak, de már nem vágnak földhöz. Annak rendje és módja szerint 'felköszöntöttem', és gyertyát gyújtottam. Olyan bután jön ki tőlem ez a gyertyagyújtogatás, hiszen nincs számomra  jelentése. Csak én így emlékszem.
Nagyon megbántam, hogy nem sírba tetettem apa hamvait. Volna hová elmennem. Volna hol őszintén kisírnom magam.

Napjaim viszonylagos nyugalomban telnek. Kilengéseim inkább negatív irányba csapnak. Sokkal érzékenyebb lettem, bár ahogyan tapasztalom, a Covid beköszönte óta, mindenki ilyen. Ezt a nyugalmat kellene továbbfejlesztenem, csak nem ismerem az irányát. Főzni nem főzök, hozatom a kaját. Ez sem tud élményt nyújtani.

Keresem a lehetőségeket, de a korom miatt már nagyon sok kiesik. Pl. az állatvédelem. Talán, ha nem hagytam volna abba, nem adtam volna le az egyesületet, tudnám még csinálni. De így, már igazán nincs mit tennem. Az állatos, állatvédelmi oldalaimat is sorban törlöm. Még tanácsot is csak a szűk ismeretségben fogadnak el tőlem, elfelejtettek. Nagyon rosszul esik, ha öreg, hülyének néznek!

Emberek közé nem szívesen megyek, alacsony a védettségi szintem. A nyugdíjas klubokat kerülöm. Elég az a néhány korombeli, kik itt élnek velem egy folyosón.

Nagyon-nagyon ritkán, ha sikerül itthon valamit helyrepofoznom, meglegyint a flow érzés szele. Nagyon hiányzik. Hiányzik a sikeres cselekvés érzése. Hiányzik az elégedettség. Hiányzik a munka öröme.