Ha még a mostaninál is rosszabb lesz, nem tudom, mit teszek. Eljutottunk abba a stádiumba, amikor már minden rossz.

Az éjjel óránként csengetett, hol be kellett takarni, hol szomjas volt, hol csak a lába fájt. (Ahol a felfekvése készülődik), Olyan fáradt vagyok, alig látok ki a fejemből. Megpróbáltam feltámasztani a lábát, hogy hanyatt tudjon feküdni, de nem akar. A hosszú nadrágját már régen levetette velem.

Már a reggeli tápszerét sem akarja meginni, én meg nem tudok trükközni, hogy egyen. A beszéde is sokat romlott.

Az egész család azt akarja, minél rövidebb legyen a szenvedése. De ebbe mi nem tudunk beleavatkozni. Reggel hívom az orvost, adjon neki valami gyenge nyugtatót, talán jót tesz neki. Közben azon agyalok, mikor jön el, hogy az én halálom legyen az, amire mindannyian várunk.

Igazságtalanság, hogy így kell itt hagyni az életünket. A világ legnagyobb kibaszása. Mert születésünkkor az életért szenvedünk, de halálunkkor a nagy semmiért.