Helyzetjelentés

Hat hónap és apa szülinapja, no meg a temetői látogatásom után végre visszaállt a 'normális' állapotom. A lelkem még zavaros, de azt hiszem csillapodó-félben van. Elfogadtam - már az első perctől - a megváltoztathatatlant. Ő már soha többé nem lesz velem, nem harcolunk és nem állunk ki egymás mellett. Magányos lettem. Hihetetlenül magányos. Ennél magányosabb már nem is lehet egy ember. De ebbe is beleszoktam. Sőt, tetszik, hogy nincs rajtam semmi felelősség, nincsenek feladataim, azt csinálok, amit akarok. Ez jó, de még  nem a megfelelő állapot.

A veszteség fájdalma örökké velem marad, de egyre mélyebbre sikerül dugnom. Néha - a legváratlanabb helyzetekben előugrik - mint bohóc a dobozból - és abban a pillanatban úgy érzem, nincs értelme élnem. Ez nem tart sokáig, sikerül visszadugdosnom a lelkem mélyébe.

Szerettem volna kilátogatni a lányhoz, még úgy is, hogy nem hívnak, de a járvány bedurvul, mire a 3. oltásom eléri a megfelelő hatásfokot. Így ezt mellőztem. A barátnőm látogatásának is annyi akadálya volt, most meg már idősek otthonába sem merek menni.

A fiamat hívtam a temetőbe magammal, de furcsa választ kaptam tőle. Ő nem utazik tömegközlekedésen, kizárólag gyalog vagy kerékpárral közlekedik. Ily módon viszont nem tudtam volna azt a hangulatot, az emlékezést elérni, így lemondtam. Mentem egyedül, és emlékeztem egymagamban. 

Nagyon sajnálom, az előző posztban említett temetési mód elmulasztását. De késő bánat. Ugyan nem voltunk Philemon és Baucis, de mikor együtt utaztunk, szerettem volna, ha valami csoda folytán egyszerre mentünk volna el, akár egy balesetben is.

Már csak egyetlen feladatom maradt, célt találni a még hátralevő időre. Nehéz lesz, de megpróbálom.

                                                                      Helga Schmitt