Mikor édesapám meghalt, még 8 éves voltam, az 50-es években ez igen csak gyerekkornak számított. Nem is avattak be semmibe, nem készítettek fel, hazudtak, hogy meg fog gyógyulni. A család, az ismerősök, még a postásunk is. Emlékszem, a barátnőmnél ért el a postás, és csak mondta, mondta a szerintük vigasztaló szavakat, .... . Mikor hazamentem, várt a HÍR!

Azóta 60 év telt el. Senkit nem gyászoltam úgy, mint édesapámat. És most megint itt állok egy nagybeteg mellett, aki legalább annyit jelent a számomra, mint édesapám. Nem vigasztal senki, nem ködösít senki, nekem kell a bátornak lennem kis családunkban. De én nem vagyok bátor, nekem is szükségem volna segítségre, de senki nem tudja megadni. Igaz, nincs is ki megadhatná. Vonszolom a fájdalmamat. 47 év jó és rossz eseményei olyan kapcsot alakított ki közöttünk, aminek mélységét csak most érzem át teljes egészében.. Szeretet és mélységes fájdalom van csak bennem. Nem magam miatt, miatta. Akit úgy szerettem, mint soha senkit, aki a legtöbb volt. Akitől a gyermekeim születtek. Akit megcsaltam, és aki visszacsalt, akitől el akartam válni, és mégis itt maradtunk együtt. És most jön ami végleg elválaszt bennünket, ha akarjuk, ha nem. Ismertük egymás rezdülését, egymás gondolatait. Egyszerre mondtunk ki mondatokat, egyet akartunk tenni. És most, akinek minden gondolatát ismertem, bezárult előttem.

Még abban sem vagyok biztos, örül-e ha meglátogatom. De nem is érdekel, megyek. Ott a helyem. Ha nem vagyok ott, rettegve figyelem a telefonjaimat, és ha megcsörren valamelyik, frászt kapok.

Rettenetesen féltem, nekem jobban fáj a fájdalma, mint neki magának. Átvenném a terhét, de ez ugye magányos játszma. Még ha leéltünk 47 évet egymással, akkor is. De mindegy hogy hogyan,  együtt éltük életünket és együtt öregedtünk meg. Szentimentálisan, giccsesen, ha meghal, vele halok.