Hála az égnek, túl vagyunk a házassági évfordulónkon. Ennyit még sosem politizáltunk hármasban. Tudjuk nagyon jól, miért.

Mostanában vettem észre, apa fél kimenni az utcára. Hogy a tértől, vagy az ott lévő emberektől tart, nem tudom, de komoly harcot kell vívnom, hogy valahová kimenjen. Még a függőfolyosóra sem jár ki. Pedig orvosi előírás a napi séta. De már az orvosok is csak legyintenek, ha tanácsolnak valamit. Legutóbb - háziorvosnál jártunk - nem mehetek minden esetben helyette, hazafelé már attól féltem, összecsuklik. Zihált, kapkodta a levegőt. Végül szerencsésen hazavonszoltam.

Hétfőn az OTP-be kellett átmennünk, itt van néhány méterre, mellettünk. 7 órakor felöltözött, és miután nem akartam szükségtelenül stresszelni, borult időben indultunk. Két perc múlva hatalmas égzengés, jégeső örvendeztetett meg bennünket. Elintéztük pecek alatt a dolgunkat, pihentünk, és mire visszaindultunk, már vége is volt az itéletidőnek. De hogy én mit kaptam.

Az én toleranciám szinte a napokkal fogy. Nem csak apával, az egész világgal szemben. Hatalmas akaraterőre van szükségem, hogy éljem az életem, úgy, hogy ne bántsak meg senkit. Mint azt már írtam, szenvedek, és utálom magam, hogy nem tudom lenyelni a dolgokat. Mindig próbálom, de csak remélhetem, hogy sikerül.

Másfél éve tudjuk, apa tüdejével nagy bajok vannak. jan. 30.-án egy éve kaptuk meg a diagnózist. Bingó halálos ítéletéről is időben értesültünk. majd 6 hónapot élt még a diagnózisa után. Én is csak emberből vagyok, mégpedig a rosszabb fajtából. Úgy átvenném a terheit apának, de nincs rá lehetőség. Sokszor azt kell észrevennem, a szeretet is kihalóban van bennem.