Majd két hete nem írtam. Igazából semmi késztetésem rá. Az értelmetlen vádaskodásokról apa már leállt. Most már látom, sajnos. Amíg kitalálta a hülyeségeit, még élt, immáron csak vegetál.  Az állapota láthatóan romlik. Szinte napról napra. Fájdalmai nincsenek még. Viszont egyre jobban köhög. És már magától is hozzányúlt az oxigénhez.

Rettenetes hallgatni az állandó köhögését. Tudom nagyon jól, türelmesnek kell lennem, hiszen nem tehet róla, gyógyszer nincs rá. Április végén lesz az új CT vizsgálata, nagyon félek, csak rossz hírt fogunk kapni. És akkor az egyetlen reménységünk, a kéthetenkénti kezelést is el kell hagyni. Vagy visszatér a régi, nagy kemoterápiához vagy semmi. Ha rajtam múlik, nem veszi fel. Ha felveszi, abba belehal. Ha nem, abba is.

Már nem veszekszünk. Nem is kommunikálunk, szinte nincs is miről. Élünk egymás mellett. Én beszerzem, amit kell, ő elfogadja. Kész. Nekem kell vigyáznom, nehogy észrevegye, mennyire idegesít a köhögése. Sokszor véres a tenyerem, úgy összeszorítom az öklöm. Nyomor ez már, nem élet. Nem mintha régebben az lett volna. Rettegünk a kezelésektől, nagyon gyűlöli őket. De ez az egyetlen, amibe még kapaszkodhatunk.  És várjuk azt, ami biztosan, nem is sokára, be fog következni.