Ma temetőben jártam. Nagyon felkavart és nagyon fel is bosszantott. Elmentem az egész pereputtyom sírjához, csak ahhoz nincs hová, akivel több, mint 50 évet töltöttem együtt. Ettől még sokkal magányosabb lettem. Eddig sem fogadtam helyesléssel apa döntését, de most kifejezetten haragszom érte. Ez már kibaszás az életben maradottal, hiszen egy itthoni gyertyagyújtás nem helyettesíti, hogy egy verőfényes, csodálatos napon kiülök a sírja szélére, ott gyújtom meg a gyertyát és így emlékszem rá.

Én vagyok a világ legnagyobb hülyéje! Már tudom, mit kellett volna csinálnom. Rendesen eltemetni a hamvait és majd az enyémekkel együtt küldeni a szél és víz szárnyára. Késő bánat. Itt lett volna a helye. Miért nem volt ez jó a halálomig????

A hely annyira nyugodt, csendes, barátságos, olyan, amit a Mester és Margaritája kaphatott. Legalábbis a számomra. ( Azt nem tudom, a 2. képből miért van több is, de képtelen vagyok megszabadulni tőle.) (Sokat kekeckedik a rendszer velem, nem akar beengedni.)