Hű de régen jártam itt. De nem csodálkozom. Apa állapota eddig változatlan volt, no persze kis ingadozásokkal. A problémáink, veszekedéseink ugyanúgy folytatódtak. Már unom magamat, elegem van magamból és a panaszaimból.
Tegnap megijesztett, nagyon sokat köhögött, és nagyon gyenge volt. Reggelre kipihente magát, és pár fokkal jobban lett.

Eladtuk a kertet. Pontosabban aláírtuk a szerződést és megkaptuk az előleget. Amihez még csak nem is nyúlhatunk, hiszen korántsem biztos, hogy apa kibír esetleg 90 napot. Kölcsönösek a vevőink. Tegnap nem voltam benne biztos. A kert eladását megbeszéltük a lányommal és a fiammal is, nem mintha közük volna hozzá, de hátha. Mindkettő válasza egyértelmű volt. Adjátok csak el nyugodtan. Lányomnál ez teljesen tiszta, a fiú meg szépen el is magyarázta, miért nem tudja a kerttel járó feladatokat ellátni. Egyebekben legalább 15 éve ki sem tette a lábát. Először a kutya volt az oka, azután nem tudom mi. Rendes vevőink lettek, megnézték, okés, lekezeltünk, bejelentkeztünk az ügyvédhez. És ekkor beütött az újabb probléma. A fiunk kijött a kertbe, szétnézni, mi az, amihez még nagyon ragaszkodik és leesett az álla. Hogy milyen szépen rendben van tartva, milyen barátságos, és nem is lenne olyan rossz a számára. Ne adjuk el, kérte. Sajnos ezt már nem tehettük meg. Nem is akartuk. Erre jött a sértődés. Vasárnap volt a kertben, hétfőn volt a szülinapom. A kezembe nyomott egy szál rózsát, és jó napot. Itt hagyott bennünket. Azóta nem láttuk. Írtam egy e-mailt, először nem is válaszolt. A másodikra is csak annyit, most neki nagyon rossz. Hogy mi, Ő tudja. Hogy nekem  mi, azt viszont én. Nem elég, hogy nekem, ki a legjobban szerettem a kertünket, le kellett mondani róla, még a gyerek is kötözködik. Elmondhatom, szuperszarul érzem magam. Most pukkantam ki végleg.