Nem tudom ki bolondult meg, de most meg nem enged a kép alá írni, folytatni a szöveget. Ezért új bejegyzést kezdtem.

Csapkod a villám körülöttünk. Kisunokám osztályában kitört a Covid-fertőzés, le is tesztelték két ízben is. Mindkettő negatív lett, és már megnyílt az osztálya is.  De ma telefonált a fiam, aki éppen vasárnap vette fel az emlékeztető oltását, nem érez szagokat. Most otthon van. Holnap megy tesztre. Várjuk az eredményt.

assan nem enged a rendszer belépni. Nem fogadja el a címemet, jelszavamat - pedig direkt felírtam - és Facebookkal sem enged belépni. Azt sem tudom, most hogyan kerültem be!

No mindegy, leírom, amit akartam.

Egyhangú napjaimat színesítendő, szereztem egy kiskutyát magamnak. Ez totálisan bejött. Semmi időm másra, csak ha alszik. Én kis naiv, azt hittem, az ilyen pici kutyák többet alszanak. Tündéri, imádni való 11 hetes törpe uszkár.

Lassan befejeződik a blogom. Megbékéltem a körülményeimmel, próbálgatok napi rendszert kialakítani, ugyan még nem nagy sikerrel. Elfogadtam a magányomat. Természetesen apa mindig velem lesz, de már nem fáj annyira.

Azt mindannyian tudjuk, a jelen vírushelyzet nem alkalmas semmiféle új életmód  kialakítására.

Egyetlen nagy pozitívumot tudok felmutatni, mára egyértelműen az életet választottam. Okát nem tudom, de talán kíváncsi vagyok, hová alakul ez a förtelmes világ. Ha már az élet mellett voksoltam, akkor  szeretném még minimum 10 évig húzni. (Ha még lesz akkor egyáltalán emberi élet a Földünkön!). Szeretném tudni, hová vezet ez a mostani diktatúra, hogyan végzi az ellenzék, mit tesznek a sarki jégtömbök, merre megy a Golf-áramlat! Milyen élet vár a gyermekeimre és az unokámra.

Befolyásolni sajnos nem tudom, de tanúja lehetek.

Facebook oldalam készítése során rádöbbentem, milyen csodálatos hely is a Földünk. Mennyi mindent elvesztettünk már és milyen sokat veszíthetünk még! Több, mint 420 igen különleges helyszínen jártam tavaly áprilisa óta online, néhány kisérőmmel. Ezek zöme olyan izgalmas hely, amiről még csak nem is hallottam előtte. Ezzel nagy űrt sikerül kitöltenem életemben is, persze nem eleget. De nagyon izgalmas.

Ha valakit érdekel, a FB oldal linkje: https://www.facebook.com/1000helyamelyetlatnodkell/

Furcsa élményben volt részem tegnap. Szegeden járt egy barátnőm. Nagyon kedvelem, évfolyamtársam volt és sokat beszélünk telefonon. Legnagyobb meglepetésemre részemről a beszélgetésünk sokkal zötyögősebben haladt, mint a telefonos. Sokat gondolkodtam, mire rájötte egy lehetséges miértre. Ami csak rám érvényes.

Sokszor írtam már, nagyon magányos vagyok. Az összes programom kimerül a fiam napi 10 perces látogatásából, a reggeli bolti bevásárlásomból, ehhez csak ritkán jön plusz tennivaló. Van a két 'öreglány' a folyosónkon és a havi eledelgyűjtés. Kati ismerősöm ugrik még néha fel, de nem gyakran és max 20-25 percre. No meg az orvosok.

Kapcsolatom a külvilággal bővül néha egy-egy telefonhívással, de van olyan napom, amikor a bolton kívül még a telefonom sem csendül meg.

És csodálkozom, hogy valakivel személyesen nehezebben kapcsolódok, akit egyébként is kb 3 éve láttam???? Egy pici, bár úgy érzem nem zavaró momentum volt csak, itt volt vele a fia, de Ő kettőt sem szólt. És nagyon szimpatikus ember. 

Helyzetjelentés

Hat hónap és apa szülinapja, no meg a temetői látogatásom után végre visszaállt a 'normális' állapotom. A lelkem még zavaros, de azt hiszem csillapodó-félben van. Elfogadtam - már az első perctől - a megváltoztathatatlant. Ő már soha többé nem lesz velem, nem harcolunk és nem állunk ki egymás mellett. Magányos lettem. Hihetetlenül magányos. Ennél magányosabb már nem is lehet egy ember. De ebbe is beleszoktam. Sőt, tetszik, hogy nincs rajtam semmi felelősség, nincsenek feladataim, azt csinálok, amit akarok. Ez jó, de még  nem a megfelelő állapot.

A veszteség fájdalma örökké velem marad, de egyre mélyebbre sikerül dugnom. Néha - a legváratlanabb helyzetekben előugrik - mint bohóc a dobozból - és abban a pillanatban úgy érzem, nincs értelme élnem. Ez nem tart sokáig, sikerül visszadugdosnom a lelkem mélyébe.

Szerettem volna kilátogatni a lányhoz, még úgy is, hogy nem hívnak, de a járvány bedurvul, mire a 3. oltásom eléri a megfelelő hatásfokot. Így ezt mellőztem. A barátnőm látogatásának is annyi akadálya volt, most meg már idősek otthonába sem merek menni.

A fiamat hívtam a temetőbe magammal, de furcsa választ kaptam tőle. Ő nem utazik tömegközlekedésen, kizárólag gyalog vagy kerékpárral közlekedik. Ily módon viszont nem tudtam volna azt a hangulatot, az emlékezést elérni, így lemondtam. Mentem egyedül, és emlékeztem egymagamban. 

Nagyon sajnálom, az előző posztban említett temetési mód elmulasztását. De késő bánat. Ugyan nem voltunk Philemon és Baucis, de mikor együtt utaztunk, szerettem volna, ha valami csoda folytán egyszerre mentünk volna el, akár egy balesetben is.

Már csak egyetlen feladatom maradt, célt találni a még hátralevő időre. Nehéz lesz, de megpróbálom.

                                                                      Helga Schmitt

Ma temetőben jártam. Nagyon felkavart és nagyon fel is bosszantott. Elmentem az egész pereputtyom sírjához, csak ahhoz nincs hová, akivel több, mint 50 évet töltöttem együtt. Ettől még sokkal magányosabb lettem. Eddig sem fogadtam helyesléssel apa döntését, de most kifejezetten haragszom érte. Ez már kibaszás az életben maradottal, hiszen egy itthoni gyertyagyújtás nem helyettesíti, hogy egy verőfényes, csodálatos napon kiülök a sírja szélére, ott gyújtom meg a gyertyát és így emlékszem rá.

Én vagyok a világ legnagyobb hülyéje! Már tudom, mit kellett volna csinálnom. Rendesen eltemetni a hamvait és majd az enyémekkel együtt küldeni a szél és víz szárnyára. Késő bánat. Itt lett volna a helye. Miért nem volt ez jó a halálomig????

A hely annyira nyugodt, csendes, barátságos, olyan, amit a Mester és Margaritája kaphatott. Legalábbis a számomra. ( Azt nem tudom, a 2. képből miért van több is, de képtelen vagyok megszabadulni tőle.) (Sokat kekeckedik a rendszer velem, nem akar beengedni.)

Apa születésnapja. Két nappal ezelőtt volt, hogy éppen fél éve hunyt el. Szomorú alkalmak, de már nem vágnak földhöz. Annak rendje és módja szerint 'felköszöntöttem', és gyertyát gyújtottam. Olyan bután jön ki tőlem ez a gyertyagyújtogatás, hiszen nincs számomra  jelentése. Csak én így emlékszem.
Nagyon megbántam, hogy nem sírba tetettem apa hamvait. Volna hová elmennem. Volna hol őszintén kisírnom magam.

Napjaim viszonylagos nyugalomban telnek. Kilengéseim inkább negatív irányba csapnak. Sokkal érzékenyebb lettem, bár ahogyan tapasztalom, a Covid beköszönte óta, mindenki ilyen. Ezt a nyugalmat kellene továbbfejlesztenem, csak nem ismerem az irányát. Főzni nem főzök, hozatom a kaját. Ez sem tud élményt nyújtani.

Keresem a lehetőségeket, de a korom miatt már nagyon sok kiesik. Pl. az állatvédelem. Talán, ha nem hagytam volna abba, nem adtam volna le az egyesületet, tudnám még csinálni. De így, már igazán nincs mit tennem. Az állatos, állatvédelmi oldalaimat is sorban törlöm. Még tanácsot is csak a szűk ismeretségben fogadnak el tőlem, elfelejtettek. Nagyon rosszul esik, ha öreg, hülyének néznek!

Emberek közé nem szívesen megyek, alacsony a védettségi szintem. A nyugdíjas klubokat kerülöm. Elég az a néhány korombeli, kik itt élnek velem egy folyosón.

Nagyon-nagyon ritkán, ha sikerül itthon valamit helyrepofoznom, meglegyint a flow érzés szele. Nagyon hiányzik. Hiányzik a sikeres cselekvés érzése. Hiányzik az elégedettség. Hiányzik a munka öröme.

Lassan fél éve, hogy apa itt hagyott. Sokféle állapotban leledztem már, de ennyire üresnek még soha nem éreztem magamat. A 2. megbetegedésem alatt csak kúráltam magamat és néztem ki a fejemből. Azt is minek. Majd jött egy nagy fordulat, és ismét úgy tele lettem gyűlölettel, hogy még magam is szégyellem. Minden, ami csak egy picit negatívan érintett, felbőszített, így már kerülöm az embereket, nehogy valami bolond galibába keveredjek.

Érteni végképp nem értem magam, csak azt tudom, ellenségnek tekintem a világot. Még a szerencsétlen macskáimat is lekiabálom. Őket sajnos nem tudom kerülni.

Tegnap cudar napom volt. Lázasan feküdtem és agyaltam. Minden "bűnömet" előszedtem, bár lehet, nem is kellett nagyon vakarászni, előbújtak azok maguktól is. Nem is tudom, bűnök voltak-e mindannyian. Az biztos, már nem tudom jóvá tenni őket, netán bocsánatot kérni miattuk. Még azt sem tudom eldönteni, melyik kicsi és melyik nagy, hiszen én követtem el őket. Ezzel kell élnem, magamnak kell lerendeznem őket. Úgy elárasztottak, hogy jelen pillanatban gonosz boszorkánynak tartom magam, ki nem járult hozzá családja és a világ jobbá tételéhez semmivel.

Ma már nem bírtam tovább, elmentem egy sétára. Szép időben, vásárlás közben kicsit ki tudtam kapcsolni az agyamat. Lassan a vásárlás lesz az az elfoglaltság, ami egyedül ki tud kapcsolni. Csak a pénzem kevés. Ráadásul már nem hiányzik semmi komolyabb tétel a megélhetésemhez. STOP ÁGNES!!!!  STOP ANYA!!!!

Nagyon aktívak az éjszakáim. Életemben nem álmodtam ennyit. Mozgalmasak, fárasztók. Érdekes, apával a halála óta még nem álmodtam, legalábbis nem emlékszem rá.

A csuda vinné el, már megint beteg vagyok. Lázam van, a köhögésem erősödik. Persze Őnagysága most sem küld el tesztre, mert kijött a herpeszem, így most a betegségemet a herpesz vírusa okozza. Néha csodálkozom, hogyan diplomázott le a háziorvosom. Sajnos nincs lehetőség még orvosváltásra. Az a nyomorult a legkisebb stresszre előbújik, felesleges most ilyen tünetekkel vádolni. De hát olyan kézenfekvő, nem???

Legközelebb felírom, milyen válaszokat adok.